Utálatos ez az élet dolog. Leginkább a vége része. Az is leginkább a maradóknak. Elmenni ugyebár relatív könnyű, viszont feldolgozni valakinek az elmúlását nagyon nem egyszerű. Még akkor sem, ha ez a valaki “csak” egy kutya. Ő (itt indokolt az ilyetén megszemélyesítés, még akkor is, ha ez valakiben megütközést kelt) ugyanis velünk volt jóban rosszban. Végig csinált velünk kis ezer költözést, kénytelen kelletlen elviselte, hogy no.1. – ből szép fokozatosan hátrébb került, ahogy jöttek a gyerekek. Viszont mindezzel együtt egy örök kölyök maradt, akinek csak a mindenkinek való örülésen járt az esze, mindig azt leste, hogy mikor tud elcsenni valami elöl hagyott számára ínycsiklandó falatot. És még fél évvel ezelőtt is kikövetelte magának az őt megillető hancúrozást. Visszagondolva, már egyre kevesebbszer volt rá igénye, sokszor csak naphosszat feküdt, lelkesen indult sétálni, de semmi több, aztán már a sétákra indulás is egyre nehézkesebben ment. Majd a séták hossza kezdett egyre rövidülni, egyre többször nem volt kedve dolga végeztével ezredszerre is végigszaglászni a szokásos útvonalát, hanem szépen elindult hazafelé. Bármilyen szörnyű ez csak most az elmúlása kapujában tűnik fel. Pedig valószínűleg akkor kezdődött el igazán a leépülése, csak a saját gondjaink nagyobbak voltak annál, hogy észrevegyük ezt a folyamatot.

Pedig eszre kellett volna vennünk, mert akkor már nagyon szenvedhetett. Csak igazán nem mutatta. Úgy látszik, az állatvilágban sokkal jobban működik az életösztön, hogy ne mutassák, mennyire gyengék, mert akkor nagyon gyorsan, igen alacsonyra kerülnek a táplálékláncban. Ő meg ugye nem tudhatta, hogy ilyetén félnivalója nincsen.

És most rám hárult döntés nehézsége, amit bár közösen hoztunk meg, de végül is nekem kell kimondanom az időt és a helyet, mert ez az állapot már senkinek sem jó. Ő szenved és tudja, hogy nem szabadna olyanokat tennie amiket tesz, de szegény nem tud ellene tenni. A felkelés, a mozgás már láthatólag fájdalmakkal jár és ha kicsit is nem jól fekszik, akkor az is fáj neki.
1-2 hete hónapja már húzzuk halogatjuk a döntést, de egyszer eljön a pillanat, amikor is már nincs értelme tovább hadakozni a lelkiismerettel. Hozzá kell szokni a fájdalomhoz amit okoz. Át kell értékelni a dolgokat és csak a szépre emlékezni.
Végig beszéltem a dokival, hogy miként megy ez a dolog, mert olyat, hogy az elmúlásába egy fikarcnyi szenvedés is keveredjen, olyan nem lehet. Csendben elalszik mi pedig próbáljuk feldolgozni. 12 év nagy idő és Ő “Velünk volt”.

Most próbálok erős lenni, EGYÜTT kell feldolgoznunk és emlékezni rá. Viszont az az egy biztos, hogy jódarabig nem akarok újra semmilyen állatot, amihez kötődni lehet, azt hiszem képtelen lennék átélni még egyszer ezt.