Kedves fele és egész barátaim, rokonaim, jó és rosszakaróim. Tessék szépen elmorzsolni a

könnycseppeket a szemecskékben, merthogy eljött a várvavárt pillanat és elhagytam életem utóbbi 5,5 évét meghatározó helyét. Kiszolgáltam időmet mint az egyszerű béreslegény (belegondolva, pont úgy bántak velem mint egy napszámossal) .
Kicsit ugrás a sötétbe érzésem van, de valahogy, mégis teli vagyok tervekkel, magamra szedhetem azt a tudást amit az elkövetkezendő 2-3-4 évre kijelöltem magamnak és tudok előre tekinteni. Azok alapján amit eddig hallottam, nem fenyeget az a veszély, hogyha tanulni/csinálni akarok valamit, ami ráadásul így vagyúgy, akár közvetetten is, de hasznára válik kizsákmányolómnak, akkor nem feltétlen lesz az a válasz, hogy mi ehhez kicsik vagyunk, ágyúval verébre lövünk és különben is húzd meg magad a sarokban és szedd csendben a gyapotot.
Ezzel szemben nagyfokú kreativitást várnak tőlem, hogy ne tartsam magamban a jobbító gondolataimat, mégha azok nem is valósulnak meg feltétlen. Mert mégis miért kéne minden baromságot megvalósítani, lehet, tényleg nem kell, de azt nem hiszem, hogy MINDEN nem kell, csak azért mert nem egy szűk kör igen éles látásának a szüleménye.
Igen, félek kicsit, hogy hozom-e a formát, amit várnak és valóban sikerül-e elindulnom azon az úton, amit -életemben először téve ilyet- kigondoltam magamnak, mint bejárandó ösvény. Igen, ki kellett jelöljek magamnak egy bejárandó utat, ugyanis nem feltétlen vagyok már mai csirke és valamikor az idők folyamán eljön az az idő, amikor a mocskos burzsoák nem óhajtanak mezei gyapotszedőként alkalmazni, mert olyat kap olcsóbban. Vagyis el kell indulnom egy olyan csapáson, ahol eddigi elveimet bizonyos fokig feladva el kell, hogy kurvuljak kicsinyt (de csak bizonyos határokon belül, mert reggelente a tükröt nem szeretném önmagam szembe köpésére használni). Rajtam, az akarás szempontjából, nem fog múlni semmi. Hosszú idő után először úgy érzem teli vagyok energiával és amit csinálni fogok, azt nem csak az egység mennyiségű magyar fizetőeszközért teszem.
Valószínűleg lesznek, akik soha a büdös életben nem fogják megérteni, hogy miért úgy döntöttem ahogy és, hogy miért ezt az utat választottam egy másik szintén igen kecsegtető helyett. Ők nem látták, nem élték át azt amit én végig csináltam magamban. Hol ez, hol az az irány tünt üdvözítőnek. Nos nekik csak azt tudom mondani, hogy el kellett döntenem, hogy melyik az az út, amelyik kisebb kanyarral visz rá arra a bizonyos útra. És igen, benne van a pakliban, hogy rossz a döntésem, mert benne van, de ez a döntés az ENYÉM. Az én életem, nekem kell végig csinálnom. Ütköztettem sok érvet pro és kontra és ezt dobta a végén a gép.
Ennyi, vissza nézve, volt pár jó dolog és igen sok rossz, ezekből megpróbálok okulni és remélem igaz az mondás “Kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba”.
És nem utolsó sorban, kicsi drágám, köszönöm a türelmedet, amivel viseltettél irántam az elmúlt hetekben. Nem lehetett egyszerű naponta beleegyezni/meghallgatni újabb és újabb “most már biztos” döntésemet (jól van na, naponta 2nél többször sosem változott
).
Ja, süt a nap, csiripelnek a madarak, gyerkőcök meg szokás szerint nemnormálisak. Vagyis, ahogy ma, úgy holnap reggel is fel kel a nap. Valahogy biztosan lesz, úgy még sosem volt, hogy valahogy ne legyen
Kivételesen tényleg úgy érzem, hogy jó élni (hosszú idő után először)
ok, megyek a rollerért